Nógrád megye


Afalu közel a szlovák határhoz, a 720 méter magas Karancs-hegy lábánál, a Dobroda-patak völgyében terül el. Levegője tiszta, ózondús, mely a falut körbevevő erdőknek (tölgy, bükk, fenyő, akác) köszönhető. A falu két részre osztható, Karancskeszi és a közigazgatásilag idetartozó, de különálló településrész Marakodipuszta. Karancskesziről már az 1027. évtől vannak írásos emlékek. A község a Zách nemzetség ősi fészke volt. A község neve egyrészt fekvéséből (Karancs-hegy) és régi birtokosának nevéből (Kesze) alakult ki. A XV. század első felében Zách Felicián birtoka, ezt őrzi a község Záfalvának nevezett lakóterülete. A község másik része Marakodipuszta. Ezt a területet 1911-ben 16 család vásárolta meg, majd 1931-ben kiegészítették Tabódi Tibor karancskeszi földbirtokostól vásárolt földrésszel. Ebben az időben a területen két cselédlakáson és néhány gazdasági épületen kívül más semmi nem volt. Ma 250 fő lakja ezt a falurészt. Karancskeszit 1885-ben községi rangra emelik és körjegyzőségi székhellyé vált. A falu anyakönyvét 1716-tól vezetik. Karancskeszi területe már a rómaiak idején is lakott volt, találtak itt bizánci aranypénzeket, melyeket a Nemzeti Múzeum őriz. Az I. és a II. világháború hősi emlékműve a falu temploma mellett található. Két római katolikus templom van. A karancskeszi templom az 1260-as években már állt. Alapja középkori, mostani formája barokk stílusú, mely formát az 1780-as átépítés idején kapta. A főoltár rokokó, a szószék klasszicista, padjai barokk, a szentély részei pedig gótikus stílusban épültek. Híresek régi miseruhái is. A temetőben található Hahn Júlia 1795-ben állított sírköve. A falu régi épületeit az oszlopos, ereszdeszkás, tornácos típus jellemezte. A faluban található a XVIII. században épült Závorszky-Prónay kúria, mely műemlék jellegű épület és barokk stílusjegyeket képvisel. Már 1923-ban megindult a faluban a kőszén bányászata. A Jenő-akna 1945-ig üzemelt a salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaságon belül, majd államosították. A karancskeszi emberek egy része a környék bányáiban dolgozott, mások a közeli megyeszékhely, Salgótarján üzemeiben (acél-, tűzhely-, üveggyárában) találtak munkát. A falu másik része ma is földművelésből él. Az infrastruktúra megfelelő: vezetékes víz, csatornahálózat, gáz, telefon, internet). A falutól 1 km-re helyezkedik el a zöldövezeti pihenőpark, a „Tópart”.
